Leszoktunk róla. Mármint a családi ebédekről, vacsorákról. Mindenki rohan, senkinek sincs ideje, és mindenki más időpontban ér haza, akkor bekap valamit, azt eszik, amit talál a hütőben. Nincs ez jól, legalább a közös vacsorákat vissza kellene csempészni. Az asztalnál üljön együtt a kicsi apával, anyával, a tesóval, a teendő csupán annyi, hogy az egyik széket kicseréljük az etetőszékre, és máris együtt a család. Hogy ez miért olyan fontos? Mert a legkisebb, ha nem eszi is még ugyanazt, mint a többiek, már része annak a családi kommunikációnak, amely óriási összetartó erő. Érzelmi többletet ad – s erre az egész családnak, de különösen a pici emberkének van rá szüksége. Mert miközben átéli a kötödést, töltekezik, okosodik is, tanulja a beszédet, a társalgást. S ha ezt megadjuk neki – ahogy Gáll Edina logopédus írja a Csöppség az asztalnál című cikkében –, akkor majd nagyobbként sem akar magában enni a tévé előtt. Mert “rákap” a közös vacsorák ízére.